A nyitottság varázsa – avagy széles látókör és kooperáció a fejlesztésben
Nem csak az agyhullámokkal dolgozunk
Mióta neurofeedbackkel foglalkozom, törekedtem arra, hogy ne csak az agyhullámokkal, hanem az egész emberrel, többnyire gyermekkel dolgozzam. A Neurofeedback Ecsernél azért tudunk egy jól működő csapatot alkotni, mert ez mindnyájunk vezérelve. Ugyanakkor komolyan vesszük a kompetenciahatárokat is. Egy szó, mint száz, felismerjük, ha más típusú támogatásra is szükség van, márpedig legtöbbször szükség van, és igyekszünk mihamarabb a megfelelő szakemberhez irányítani a klienst, akivel dolgozunk. Ha kell, azon az áron, hogy átmenetileg épp a neurofeedback nem fér bele a fejlesztési tervbe. De a cél érdekében tudni kell priorizálni.
Az utópia: holisztikus teammunka
Az utópiám továbbra is az, hogy különböző területeken jártas szakemberek ismerjék egymás munkáját, tudják, hogyan akcelerálható és optimalizálható a fejlesztés azzal, ha összedolgoznak. Leghőbb vágyam, hogy holisztikus szemléletű teammunkában dolgozhassunk. Éppúgy, mint, ahogy az orvoslásban is azt tartom a leginkább hatékonynak és kívánatosnak. Egy emberre ugyanis nem tekinthetünk izolált működési egységek halmazaként. Az agya, idegei is egy összekapcsolt, élő rendszerben működnek úgy, ahogy aktuálisan működnek.
A gondolat csírája: Miért fordultam a neurofeedback felé?
Ahogy ezt írom, eszembe jut, egyálatlán miért fordultam frissen végzett gyógypedagógusként a neurofeedback felé több, mint tizenöt évvel ezelőtt. Épp azért, mert úgy éreztem: Önmagában a fejlesztő feladataimmal sokszor mit sem érek. Hiába a legnagyobb igyekezet minden résztvevőtől, olyan, mintha nagy elánnal szikes talajba próbálnék vetni. És persze, amíg a talaj terméketlen, hiába várom, hogy termést arathassak, vagy legalább szárba szökkenjenek a magok. Mélyebbre kellet menni, éreztem. Termővé tenni a talajt, vagyis befogadóvá, tanulásra képessé az idegrendszert. Ennek a lehetőségét láttam meg a neurofeedbackben. Tudtam, hogy önmagában nem megoldás mindenre, de láttam, hogy sok esetben nem megy nélküle.
Miért fontos a nyitottság?
S hogy miért írom mindezt? Mert őszintén meglep, amikor valaki informálódás nélkül zárkózik el attól, amiben én ilyen mélyen hiszek. Különösen akkor nem tudok napirendre térni a jelenség fölött, amikor a kolléga elzárkózása olyannyira erős, hogy kifejezetten nem javasolja a szülőnek, hogy más területen is keressen támogatást gyermekének… Félrértés ne essék! Véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy az a kívánatos gyakorlat, miszerint az iskolában egyébként is kellőképpen (értsd: bőven túlzottan..) terhelt gyermek minimum ötféle fejlesztésre járjon, és végképp fosszuk meg a szabad, önfeledt gyermekkortól. Egy jól felépített, egymásra épülő, közösen kitalát fejlesztési tervnek épp az a lényege, hogy a hetirendbe kényelmesen integrálható legyen, és inkább könnyítse, semmint nehezítse a mindennapokat. De ahhoz, hogy ez megvalósítható legyen, nyitottság kell. Az meg, úgy tűnik, valamiért nincs.
Amikor a módszer fontosabb, mint a fejlődés
Fejlesztő pedagógus, gyermekorvos, pszichológus, indoklás nélkül nem javasolja a szülőnek a neurofeedbacket. Eddig egyszer volt szerencsém beszélni a „határozotta nem javasló“-val. Akkor kiderült, hogy egyáltalán nem ismeri a módszert, pusztán annyit szeretne, hogy látszódjon, az ő módszere működik-e a gyermeknél. Megértem, hogy ez szakmailag érdekes. De ha a valódi célra tekintek, akkor nem az a fontos, hogy elérjem minél hamarabb és minél kevesebb nehézség árán? A szülő, a gyermek, nem a módszertan fejlesztését, tesztelését vállalta, hanem a jobb élet reményében keresett segítséget. Ráadásul ilyenkor ismét eszembe jut a szikes talaj allegóriám: lehet, hogy a kolléga módszere a legjobb a gyermeknek. Rengeteget tudna vele segíteni. De addig nem, amíg az a gyermek mélyebben gyökerező okokból kifolyólag nem befogadó. Addig csak véres verejték hullik mindenki homlokáról, és csalódottan érünk a nap végére. Pedig egy kis nyitottsággal, némi párbeszéddel, kellemes közös gondolkodással lehetne ez egészen másként is, én úgy hiszem…
Egy csalódásban gyökerező felhívás
Az imént említett esetben viszont legalább kaptam lehetőséget megértésre. És ezért hálás vagyok. A minap azonban olyan elzárkózásba futottam, ami előtt teljesen értetlenül, és bevallom, kissé csalódottan állok. „A fejlesztő pedagógus nem javasolta, viszonthallásra!“ Nem kérdezhettem meg, miért, nem ajánlhattam fel, hogy beszélek a pedagógussal, pedig szívesen tenném. És ilyenkor már nem csak azt érzem, hogy, hogy másként is lehetne, hanem azt is, hogy határozottan nem jól van így. De gondolkodom tovább, és rendre arra jutok, hogy az sincs jól, hogy feltételezhető: önös érdekek vezérlik az egyes szakembert (jelen esetben ugye engem) a saját módszere ajánlgatásában. Miért is várhatnám, hogy bárki elhiggye: vannak még idealista filantrópok? Szívem szerint nem is várnám: buzdítanék! Kedves kollégák, ismerjük meg egymást! Gondolkodjunk közösen! Legyen jobb, könnyebb mindenkinek! Elsősorban azoknak, akiknek segíteni próbálunk! Hiszen értük dolgozunk, nemigaz!?
Kis Kata
gógypedagógus, neurofeedback tréner
Neurofeedback Ecser Team
