Miután elkezdtem dolgozni a neurofeedback módszerrel, egyre többször fordultak hozzám a szülők olyan kérdésekkel, amelyekre trénerként nem volt hiteles válaszom. Nem hagyhattam őket bizonytalanságban, így elindultam: utánaolvastam, tanultam, kipróbáltam. Több olyan módszert is saját magamon teszteltem, amit fontosnak éreztem – mert nemcsak információt akartam adni, hanem valós, saját tapasztalatot is.
Mindvégig figyeltem arra, hogy a szakmai kompetenciahatárokat betartsam: azóta sem adok tanácsot olyasmiben, ami nem az én területem – de tudom, kihez irányítsam tovább azt, aki hozzám fordul.
Az évek során egyre világosabb lett, hogy az idegrendszer működését nem lehet csak egy szempontból nézni. Táplálkozás, szülői háttér, stressz, mozgás, kapcsolódás – minden összefügg, és ha jobban akarunk segíteni, akkor össze kell kapcsolni a tudást is.
Így találkoztam útközben olyan kollégákkal, akikkel hasonlóan gondolkodunk.
Van, aki nem hivatalosan csapattag, de mindig ott van, ha hívjuk.
És van, aki időközben valóban velünk lett: például Andi, aki évtizedes tapasztalattal támogatja a szülőket abban, hogy a család újra stabil pont lehessen egy fejlődő gyermek életében.
Ahogy haladtunk előre, jöttek új lehetőségek is – mint Porti kutya, aki nem szerepelt a „tervben”, de annál nagyobb örömmel fogadtuk. A gyerekek rajonganak érte, és mi tudjuk, milyen jótékony hatása lehet egy ilyen társaságnak – különösen érzékeny vagy szorongó gyermekeknél.
Egy gondolkodásmód, egy hozzáállás, amit közösen képviselünk.
